Sziasztok! Az oldal átköltözik egy másik helyre. Valahogy a gportal-os pályafutásomból nagyjából csak a Jamie Dornan-os lap marad meg. Remélem azért páran majd a másik oldalra is ellátogattok majd. Itt a link:

Beautiful Memories

 Sziasztok. Nem is olyan régen ment el apu tőlünk. Kicsit beszélgettünk és hozta a gyerektartást. Már rég óta van ez már így a családomban, ugyanis még nagyjából 10 éves lehettem vagy kisebb, amikor a szüleim elváltak - az okokat nem szeretném leírni, mert nem vagyok nagyon büszke erre. 
 Szóval egész életemben szinte (legalábbis az óta amióta csak az eszemet tudom) a szüleim külön vannak. Mindegyiknek voltak élettársai - ahogy tudom apunak csak egy, akivel még mindig együtt él, de nem akarok róla beszélni. Anyának csak kettő komolyabb kapcsolata volt, amikben hol a mennyekben járt, hol a poklot járta meg. Ezek azok a körülmények, amikkel együtt élek és már-már megszoktam, bár véleményem szerint nem lehet teljesen megszokni bizonyos okok végett. 
 Ezek az okok minden egyes hónapban vagy évben más és más formában vannak jelen életemben. Van, amikor a hangulat hónaponként változik vagy évekként. Ezek miatt nem mindig szokom meg teljesen ezt az egészet habár nem minden pillanatban gondolok erre - ezekben a pillanatokban érzem csak magam úgy, hogy normális életem van. Hogy talán van még esélyem egy 100%-os boldog életre, de amikor apára és anyára gondolok, akkor mindig különböző kérdések merülnek fel bennem. 
 Mért pont velem? Mért pont most? És ami a legfontosabb Miért? Hiába tudom az okát, hiába tudom a tényt, hogy soha többé nem lesznek együtt, csak abban reménykedek, hogy végre egyfajta egyensúly alakul ki majd köztük. Hogy idővel megértőbbek lesznek és nem veszekednek majd, mert ez csak nekem árt. Nekem lesz ettől rosszabb, én vagyok az akit érzékenyebben érint. 
 Mért van az, hogy ha haragudni akarunk a szüleinkre - esetemben apámra néhány dolog miatt - nem tudjuk sokáig fenntartani azt az állapotot? Mért van az, hogy mikor meglátjuk a szüleinket rögtön kibékülünk velük,  holott személyesen még csak össze sem vesztünk velük? Mért száll el minden neheztelésünk amikor találkozunk velük? 
 Minél tovább töröm a fejem ezen, annál messzebb sodródok a választól. Ahányszor próbálok rájönni a válaszokra, annál jobban elkeveredek a választól. Mikor egy érdemleges választ keresek ezernyi kérdés özönli meg a fejem és még annyi kerül elő valahonnan az agyam leghátsó zugából. 
 Nem tudok válaszolni a kérdésekre, hiszen több féle-fajta lehetőség van megannyi kérdéssel spékelve. Ezért egy ideje nem a válaszokat keresem csak próbálok alkalmazkodni a hangulatváltozásokhoz bármi legyen is az.  Mindig lesz valami újdonság, valami ami felülmúlja az eddigieket. Most már csak az a kérdésem: Képes leszek-e alkalmazkodni ezekhez az új dolgokhoz? Meg tudom-e csinálni magamért és legfőképpen a környezetemért, a szeretteimért? Képes leszek mindig boldog képet vágni csak azért, hogy másoknak jó legyen? Meddig bírom még?

 Sziasztok! Oldalam megint egy újabb külsőben virít, ami egy kicsit jobban tetszik, mint az előző - bár az sem volt rossz. Úgy éreztem, le kell már cserélni azt a külsőg is, így lecseréltem a régit. 
 Rá is térve a lényegre. Ma egy amolyan film délelőttöt csináltam. Filmet néztem és töltöttem le. Meg kell mondanom nem is volt rossz. Amit teljesen végignéztem az a Maleficent, azaz a Demóna. Ezt szeretném most kicsit hosszabban véleményezni. 

 Még mielőtt kiadták volna a mozikban néztem róla előzeteseket, amik kicsit megijesztettek úgy, hogy biztosan nem lesz boldog vége és hogy csakis drámával érhet véget a film. Nem tudtam még, milyen is valójában csupán csak magas elvárásaim voltak vele kapcsolatban. Azt akartam, hogy legyen egy film, ami a saját képzeletemet is kielégíti és mindezek mellett élvezhető is, nincs tele olyan jelenetekkel, amiktől elmegy az ember kedve azt megnézni. 
 Ma végre valahára rászántam magam, hogy megnézem. Gondoltam hátrány csak nem lesz, macimum láttam egy filmet, ami nem igazán tetszett. De hát ez másképp alakult. 
 Voltak a filmben olyan jelenetek, amitől az ember szíve majd meghasad, annyira elszomorító vagy megható. Mind közül a Demónában észrevettem valamit, ami kevés filmben fordul elő. Nem sok filmben van egy olyan különlegesség, mint ebben - és ezt értékelni kell. Amiről beszélek nem más, mint az, hogy egyszerre értettem meg Demónát és az embereket. Hogy mind a kettő szerepébe bele tudtam magam élni. Ez miatt is döntöttem amellett, hogy érdemes volt megnézni a filmet. 
 Az ahogy a tündér a király lányával, Aurórával bánt megható. Eleinte gyűlölte őt, de aztán mikor idősebb lett megszerette és a film végére saját élete árán is megvédte volna. 
 Mindent összevetve ez a kis történet fantasztikusan bemutat egy olyan világot, ami csak a képzeletünkben létezik. Elkalauzol minket a képzelet világába ugyanakkor egy új szintre emeli a mesét. Egy olyanra, ahol nem csak a kisgyerekek szórakoztatása a cél, hanem a közönség szívének megnyerése is egyben. 
 Ha valaki megkérdezné, miért ajánlom ezt a filmet valószínűleg ezt válaszolnám: "Több dolog van, amiért ajánlani tudom, például egy igencsak megható film vagy hogy egy olyan világban játszódik, ami akár igaz is lehet, de én mégis az miatt ajánlom, mert látni a filmben a szereplők érzéseit, érzelemvilágát. Látni a fájdalmukat vagy az örömüket. És ezek mellett bele lehet élni magunk a köré festett világba."

Hát megint itt koptatom a billentyűzetet ahelyett, hogy most egy szép hosszú szöveget írnék a "még-a-barátom-ez-a-hapi" címszavas emberkének. Tudom, hogy idegesítő vagyok, hogy bunkó, aki mások érzéseibe tapos, de nem tudom mit tehetnék. Elhatároztam magam és a majdnem 2 hónapos (eddig leghosszabb) kapcsolatomnak véget szeretnék vetni. Mint már említettem gondolom változok és szükségem van a tombolásra. Igen, a tombolásra - buli,fanta,havero(c)k. 

"Ha megdobnak kővel..

akkor

dobd vissza egy jókora téglával!

Igen jól hallottátok vagy olvastátok! Nekem ez az életfilozófiám legtöbb esetben. Tudom, milyen vagyok és hogy mire van szükségem. Általában áttaposok mindenkin és ez szomorít el a legjobban. Lehet, eddig hagytam magam, de most már kezdek változni és szükségem van egy kis térre. Szükségem van arra, hogy meggondolatlanságokat csináljak. Mindig másoknak kellett megfelelnem és mindig mások érdekeit kellett szem előtt tartanom, nem foglalkozva magammal, mert akkor biztosan sértődés lesz a vége a másik oldalon. 

Mit hittél?

Talán, hogy magadért fognak szeretni?

Álmaidban édesem!

A családom meg a barátaim szeretnek és ez a lényeg, másokkal nem foglalkozok. És most abban a pillanatomban vagyok, hogy bármit megteszek. Bármit, azért hogy szeressenek vagy hogy elérjem a céljaim. Nem tudom a kettőt különválasztani, hiszen sokszor ugyanaz, nem? Ha csak azt akarjuk elérni, hogy magasabb helyen legyünk azon a bizonyos ranglétrán, akkor el kell érnünk, hogy legalább egy barát mellénk álljon, mivel lesznek nehézségek az életben és könnyebb átvészelni úgy, hogy tudod, hogy támogatnak. Segít a tudat, hogy a céljaid egy szerető fél akrá egy legjobb barát segíti csupán a szeretetével. 

Hagyd már abba

ezt a

zagyvaságot!

Nos mostanra már igazán kiírtam magamból mindazt, ami a lelkemet nyomta.  Nem tudom, hogyan jutottam el idáig, de sikeresen megírtam életem egyik leghosszabb bejegyzését - így érzem. Most már ideje visszavonulnom, hagyni, hogy legközelebb is tudjak ilyen szép hosszú kis esszét írni. :3

Sziasztok! Tudom, már régen voltam, de ezt most szeretném bepótolni! Egy egészen érdekes cikkel készülődök itt, ahol a madár se jár! A téma pedig az elcseszett kis életem. Tudom, még 17 leszek, de akkor is. Na jó, valjuk be vajmi keveset tudok, de akkor is itt osztom az észt, holott senki sem kíváncsi rám. Mindegy is, a tárgyra térek. 
Éreztetek már úgy, hogy akivel együtt vagytok, akivel elvileg boldognak kéne lenni valahogy eltávolodik tőled? Voltatok már úgy, hogy akivel összejöttetek aranoy, kedves meg minden, de nem vagytok vele boldogok, mint még az elején és megbántani sem akarjátok őt és éppen ezért kényszerítitek magatokat arra, hogy együtt legyetek vele? Kell, hogy legyen valami, amibe belekapaszkodhatok. 
Tudtam már az elején, hogy valami nem lesz rendben velem a későbbiekben, de nem hallgattam a megérzésemre. Mélyen egy kis hang azt suttogta nekem, hogy ezt nem kéne. Nem kéne megbántani a másikat. Nem kéne megjátszanom magam és nem is kéne hazudoznom, mint valami kisgyerek, aki fél attól, hogy nem kap karácsonyra ajándékot. Én mégis ezt teszem. Annak a személynek hazudok, aki szeret engem és én még csak semmibe sem veszem. És mért? Mert egy hülye p.. vagyok, aki tombolni akar!
Nem tudom, ti mit tennétek helyettem. Én sem szeretek hazudni, de ezt teszem most is. Nem tudom mit várhatnék magamtól. Nem tudom mit akarok még az élettől és hogy mit kapok meg tőle. Lehet, hogy egy kis kunyhóban fogok élni valahol a világ végén, de az is lehet, hogy egy saját hotelem lesz. Nem tudom, de reménykedni azért fogok a jövővel kapcsolatban. Remélem, minden jó lesz és nem bántok meg még több embert.