Nem is olyan régen ment el apu tőlünk. Kicsit beszélgettünk és hozta a gyerektartást. Már rég óta van ez már így a családomban, ugyanis még nagyjából 10 éves lehettem vagy kisebb, amikor a szüleim elváltak - az okokat nem szeretném leírni, mert nem vagyok nagyon büszke erre. 
 Szóval egész életemben szinte (legalábbis az óta amióta csak az eszemet tudom) a szüleim külön vannak. Mindegyiknek voltak élettársai - ahogy tudom apunak csak egy, akivel még mindig együtt él, de nem akarok róla beszélni. Anyának csak kettő komolyabb kapcsolata volt, amikben hol a mennyekben járt, hol a poklot járta meg. Ezek azok a körülmények, amikkel együtt élek és már-már megszoktam, bár véleményem szerint nem lehet teljesen megszokni bizonyos okok végett. 
 Ezek az okok minden egyes hónapban vagy évben más és más formában vannak jelen életemben. Van, amikor a hangulat hónaponként változik vagy évekként. Ezek miatt nem mindig szokom meg teljesen ezt az egészet habár nem minden pillanatban gondolok erre - ezekben a pillanatokban érzem csak magam úgy, hogy normális életem van. Hogy talán van még esélyem egy 100%-os boldog életre, de amikor apára és anyára gondolok, akkor mindig különböző kérdések merülnek fel bennem. 
 Mért pont velem? Mért pont most? És ami a legfontosabb Miért? Hiába tudom az okát, hiába tudom a tényt, hogy soha többé nem lesznek együtt, csak abban reménykedek, hogy végre egyfajta egyensúly alakul ki majd köztük. Hogy idővel megértőbbek lesznek és nem veszekednek majd, mert ez csak nekem árt. Nekem lesz ettől rosszabb, én vagyok az akit érzékenyebben érint. 
 Mért van az, hogy ha haragudni akarunk a szüleinkre - esetemben apámra néhány dolog miatt - nem tudjuk sokáig fenntartani azt az állapotot? Mért van az, hogy mikor meglátjuk a szüleinket rögtön kibékülünk velük,  holott személyesen még csak össze sem vesztünk velük? Mért száll el minden neheztelésünk amikor találkozunk velük? 
 Minél tovább töröm a fejem ezen, annál messzebb sodródok a választól. Ahányszor próbálok rájönni a válaszokra, annál jobban elkeveredek a választól. Mikor egy érdemleges választ keresek ezernyi kérdés özönli meg a fejem és még annyi kerül elő valahonnan az agyam leghátsó zugából. 
 Nem tudok válaszolni a kérdésekre, hiszen több féle-fajta lehetőség van megannyi kérdéssel spékelve. Ezért egy ideje nem a válaszokat keresem csak próbálok alkalmazkodni a hangulatváltozásokhoz bármi legyen is az.  Mindig lesz valami újdonság, valami ami felülmúlja az eddigieket. Most már csak az a kérdésem: Képes leszek-e alkalmazkodni ezekhez az új dolgokhoz? Meg tudom-e csinálni magamért és legfőképpen a környezetemért, a szeretteimért? Képes leszek mindig boldog képet vágni csak azért, hogy másoknak jó legyen? Meddig bírom még?